Az éves esemény fő üzenetei és tanulságai

Az EGTC-rendelet elfogadásának 20. évfordulóján különös figyelem irányult az eszköz sajátos szerepére és hozzáadott értékére a területi együttműködésben. Ahogy Annika Jaansoo hangsúlyozta, az EGTC-k kézzelfoghatóvá teszik az európai integrációt. Romina Kocina a társulásoknak az általuk képviselt térségbe való beágyazottságát emelte ki, amely lehetővé teszi számukra, hogy egyszerre szolgáltassanak bizonyítékokat és stratégiai célokat a határon átnyúló térségről — vagyis megfigyelő- és laboratóriumi szerepet töltsenek be —, valamint közvetítő szerepet játsszanak a különböző szintű hatóságok között.

Az eszközt az Euregio Maas-Rhine kontextusában értékelve Martin Unfried három olyan dimenziót azonosított, ahol az EGTC-eszköz alkalmazásától hozzáadott érték várható. A politikai dimenzió egyértelműen indokolt, hiszen az EGTC felhatalmazással rendelkezik az adott térség képviseletére. Ugyanígy a társulás előnyt élvez az adminisztratív terhek tekintetében is, hiszen például sokkal könnyebben tud határon túli munkavállalókat alkalmazni, mint a belföldi intézmények. Ugyanakkor az EGTC-k pénzügyi hozzáadott értékét kevésbé tartják erősnek, ami az Interreg-felhívásokhoz kötődő útfüggőséget eredményezhet. Több példa is megmutatta azonban, hogy a társulások képesek diverzifikálni finanszírozásukat közvetlen uniós források — például Horizon, LIFE, CERV vagy akár Connecting Europe Facility — bevonásával. Maga az Euregio Maas-Rhine is arra törekszik, hogy saját forrásszerzési tevékenységein és az érintett nemzeti hatóságok bevonásán keresztül önálló intézményeket és struktúrákat hozzon létre a határon átnyúló integráció elősegítésére. Ezáltal az EGTC az Interreg-rendszeren túlmutató határon átnyúló intézményesülés katalizátorává válhat.

Az EGTC-k visszatérő igénye, hogy a nemzeti és uniós szintű hatóságok elismerjék őket. „Nem létezünk, csak itt” — fogalmazott Xavier Bernard-Sans, az ECBP-re utalva. Azt is megemlítette, hogy az eszköz az általuk képviselt régiók lakossága számára alig azonosítható. Ennek megfelelően módosították az EGTC nevét, beemelve abba az „Euroregion” kifejezést. Ezt az állítást több előadó is visszhangozta: könnyebb felsorolni az elvégzett tevékenységeket, mint meghatározni, mi is az EGTC. Ivana Lazič erre a jelenségre az eszköz innovatív jellegével utalt, amelyet a finanszírozási eszközök nem követtek le. Ahogy Ocskay Gyula megjegyezte, a társulásokat nem határon átnyúló európai entitásként ismerik el, hanem a bejegyzésük szerinti ország alapján belföldi intézményként kezelik őket. Ez Dirk Peters, a rendelet szerzője szerint elfogadhatatlan, mivel a társulásoknak minden érintett országban „a lehető legszélesebb jogképességgel” kell rendelkezniük. Michael Dejozé minden esetben és minden projektben ugyanezt az álláspontot képviseli: az EGTC Euregion Maas-Rhine három országért dolgozó szervezet, és a hatóságoknak mindhárom országban önálló jogi entitásként kell elismerniük. A vita során ugyanakkor az is kiderült, hogy ez a megközelítés Európa-szerte inkább kivétel, mint szabály.

Nathalie Verschelde a problémákat három kategóriába sorolta:
a) tudatlanság, amikor a hatóságok nincsenek tisztában a társulások létezésével;
b) ellenállás, amikor tisztában vannak vele, de nem akarják bevonni őket a döntéshozatalba;
c) informatikai függőség, amely a belföldi logikára tervezett IT-platformok által generált akadályokra utal, amelyek figyelmen kívül hagyják a másik országban működő potenciális érintetteket.

Arra ösztönözte a platform tagjait, hogy szervezzék meg magukat, gyűjtsenek bizonyítékokat az igények alátámasztására, és hallassák hangjukat a nemzeti és uniós intézmények felé. Ha már jelen vannak, a Bizottság támogatni tudja erőfeszítéseiket. A társulások és más határon átnyúló struktúrák számára a legnagyobb kihívás az, hogy kilépjenek a megszokott körből, és üzeneteiket a „kívülállókhoz” is eljuttassák. Ahogy Dirk Peters hangsúlyozta: „Mindig barátok között ülünk, de másokkal kell beszélnünk.”

Következésképpen mind az EGTC-knek, mind a Platformnak javítaniuk kell láthatóságukat hatékony kommunikáció révén. Sabine Zillmer és Romina Kocina egyetértett abban, hogy ehhez pontos célzásra van szükség: „Kit akarunk megszólítani, és milyen üzenetekkel?” Ebben az összefüggésben a lakosok felé irányuló kommunikáció növeli a hitelességet, míg a nemzeti és uniós intézményeket célzó üzenetek javíthatják az EGTC-k hatékony és jelentős struktúraként való elismerését. Ehhez a társulásoknak saját régióikon belül is fejleszteniük kell hálózataikat. Xavier Bernard-Sans azt javasolta, hogy vegyék fel a kapcsolatot az egyetemekkel, a vállalkozókkal, a döntéshozókkal, és mindenekelőtt a fiatalokkal.

Az uniós intézményekkel való kommunikáció Pascal Arimont egyik fő üzenete is volt az új Interreg rendelet összefüggésében. Többek között a régiók hangjának felértékelődését emelte ki a programozási folyamat nemzeti és uniós szinten is megfigyelhető centralizációs tendenciái mellett. E tendenciák ellensúlyozása érdekében a regionális szereplőknek több hatáskört kellene kapniuk. Horváth Nikoletta példaként említette, hogy a Magyarország-Szlovákia Interreg CBC Programban az EGTC-k kezelik a kisprojektalapot, komplex projektcsomagokat — úgynevezett területi akcióterveket — valósítanak meg, és részt vesznek a program tervezésében és végrehajtásában is. Azt is hangsúlyozta, hogy az Interreg sokkal több, mint egy program: gyakorlati és látható integrációs eszköz, amelyben a bizalmi tényező kulcsszerepet játszik. Ennek megfelelően kritikusan utalt a Performance Framework Regulation megközelítésére, amely a teljesítményt kézzelfogható eredmények alapján határozza meg, figyelmen kívül hagyva ezt a szempontot. Martín Guillermo-Ramírez (AEBR) szintén kiemelte az Interreg szerepét a mentális határok lebontásában. Ehhez kapcsolódva Pascal Arimont megemlítette, hogy az Európai Parlament rugalmasabb megközelítést szeretne bevezetni az Interreg esetében. Ugyanakkor, ahogy Hugo Sobral rámutatott, az Interregnek hozzá kell járulnia az uniós szintű célkitűzések eléréséhez is, és ezt mérhetővé kell tenni. A projektalapú logikáról a funkcionális megközelítésre való átmenet mellett is érvelt, amely kézzelfogható határon átnyúló integrációt eredményezhet.

Több előadó is hangsúlyozta, hogy egyes schengeni tagállamok jelenlegi határellenőrzési gyakorlatai jelentősen akadályozzák az erősebb integrációt. Bár a Schengeni határ-ellenőrzési kódex szerint a határellenőrzések visszaállítása végső eszköznek számít, hat kormány 2015 óta fenntartja a határellenőrzéseket, így az ideiglenes ellenőrzések új normalitássá váltak. Arola Urdangarin Ferreira figyelmeztetett: a nemzetbiztonságot nem szabad a szabad mozgással szembeállítani. Matteo Bianchi szerint a szabad mozgás milliók életkörülményeit javítja. Ugyanakkor a polgárok biztonsági aggályai arra ösztönzik a nemzeti kormányokat, hogy szigorítsák az államhatárok menti ellenőrzéseket. Bianchi azt javasolta, hogy a schengeni külső határok ellenőrzését kell javítani: „Minél szigorúbb az ellenőrzés a külső határokon, annál nyitottabbak maradhatnak a belső határok.”

Martin Unfried ehhez néhány gyakorlati ajánlást is hozzáfűzött. Először is a tagállamoknak minden olyan belső jogszabály esetében előzetes hatásvizsgálatot kellene alkalmazniuk, amely hatással lehet a határtérségek lakosságára. Másodszor, ennek során figyelembe kellene venniük az aszimmetrikus hatásokat is. Például ha egy kormány újra bevezeti a határellenőrzéseket, a hosszú sorok és várakozási idők a szomszédos országokban jelentkeznek. Végül komolyan kellene venni a határon átnyúló régiók meghatározását. Ahogy a CESCI, a MOT és az AEBR által készített, a módosított kódex szerint bejelentett határon átnyúló régiókat bemutató térkép is mutatja, a tagállamok belföldi megközelítést alkalmaztak: határrégiókat azonosítottak határon átnyúló régiók helyett, és figyelmen kívül hagyták a Sobral által is említett határon átnyúló funkcionális kapcsolatokat. Ennek következtében egy jövőbeli pandémia esetén az alapvető fontosságú munkavállalók mozgására vonatkozó kivételek országonként jelentősen eltérhetnek, megbénítva a hatékony szolgáltatásnyújtást.

Jorrit Rijpma megerősítette, hogy a Bizottság saját hatáskörein belül elkötelezett amellett, hogy véleményein keresztül elősegítse a kompromisszumot a biztonsági aggályok és a schengeni belső határokon átívelő szabad mozgás igénye között, és ösztönözze a tagállamokat mérséklő és alternatív intézkedések alkalmazására. Mint említette, a módosított Schengeni határ-ellenőrzési kódex által létrehozott eljárások máris szorosabb együttműködést eredményeztek a nemzeti rendőri hatóságok között.

A megszólalások azt mutatták, hogy a határon átnyúló — és ezen keresztül az európai — integráció javítása többszintű erőfeszítés-koordinációt feltételez. Az esemény, amelynek következő kiadására 2027-ben Franciaországban kerül sor, a Mission Opérationnelle Transfrontalière fennállásának 30. évfordulóján, jó példáját adta ennek a koordinációnak: a Platform igazolta legitimitását. Az érintettek ugyanakkor további eredményeket várnak a jövőben.