Megjelent a Public Policies for Territorial Cohesion című könyv Eduardo Medeiros szerkesztésében

Megjelent a Public Policies for Territorial Cohesion (Területi kohézióra irányuló közpolitikák) című rendkívül érdekes és hasznos könyv Eduardo Medeiros szerkesztésében, amelyben a területi kohézió kérdéskörét vizsgálja szerzőtársaival. A könyv célja mélyreható és kritikus kutatás segítségével bemutatni a területi kohéziót, továbbá a területi kohézió folyamatát elősegítő közpolitikák szerepét, eredményeit és hiányosságait is vizsgálva. Ahogyan a Bevezetés is hangsúlyozza, a könyv egy „újszerű, átfogóbb vizsgálatnak veti alá a területi kohéziót.” (7.o.)

A könyv öt részből épül fel. Az első rész a területi kohézióra irányuló nemzeti közpolitikákat elemzi. A második rész középpontjában a társadalmi-gazdasági fejlődés és a társadalmi-gazdasági kohézió áll. A harmadik rész a környezeti fenntarthatóság kérdéskörével foglalkozik a globális felmelegedés és környezeti kihívások sújtotta világunk kontextusában. A negyedik rész a városokkal kapcsolatos szakpolitikákat és a kohéziós területeket vizsgálja, míg a könyv utolsó része a területfejlesztés két elismert folyamatát mutatja be. 

A 20. század elmozdulása a neoliberális gazdaság irányába jelentős hatással volt a világ társadalmi-gazdasági fejlődésére és a környezetre. Az új gazdasági irányzat magával hozott egy olyan szemléletmódot, amelynek következtében folyamatos gazdasági verseny zajlik államok, régiók és városok között. Ugyanakkor ez az új társadalmi-gazdasági dinamika súlyosan elmélyítette az egyenlőtlen területi fejlődést. A könyv ezt a következőképpen fogalmazza meg: „a regionális, nemzeti, Európai Uniós vagy világszintű fejlesztési stratégiák és szakpolitikák mögött meghúzódó korlátozott, neoliberális, „növekedésorientált” megközelítés nem feltétlenül szolgálja hiánytalanul minden állampolgár és minden régió érdekét”. (211.o.) 

Sajnálatos módon a régiók közötti óriási különbségek jelensége futótűzként terjedt, és mára mindennapos dolognak számít a világ nagyrészén. Emiatt a kevésbé fejlett területek hirtelen „fokozott kényszert” éreztek a fejlettebb régiók „követésére” és/vagy „utánzására”. Továbbá az elmúlt két évtized EU-bővülései a Közép- és Kelet-Európai országokat is bevonták az integrációs folyamatokba, azonban az új tagállamok tovább súlyosbították az országok és régiók közötti területi egyenlőtlenségeket. 

Ebből kifolyólag az egyenlőtlen területi fejlődés egyazon integrációs folyamatban résztvevő közösségeken belül magát az integrációt is képes aláásni, és megtöri a kölcsönös bizalmat. Az Európai Uniónak tehát olyan specifikus mechanizmust kell kialakítania, amely képes a területi egyenlőtlenségekből fakadó feszültségek enyhítésére, ez pedig nem más, mint a területi kohézió. A kohéziós politikát ugyanis éppen ennek a problémának a kezelésére hozták létre. 

A könyv több szempontból is körüljárja a területi kohézió kérdéskörét, például leírja a területi kohézió kronológiáját és narratívájának kialakulását, feltárja a 2000 utáni EU-s főárambeli stratégiafejlesztési törekvések és a területi kohézió kapcsolatát, és számba veszi az európai Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszköz kohéziós és területi hatását. Foglalkozik még a szociális védelem kérdéskörével a portugál vidéki területeken, a civil és non-profit szervezetek területi kohézió kontextusában értelmezett szerepével, és fenntarthatósági kritikát fogalmaz meg, amely azt hangsúlyozza, hogy a gazdasági növekedés paradigmájából ki kellene lépni, és alapjaiban kellene átformálni a korábbi növekedésorientált episztemológiákat és ontológiákat, amelyek az EU kohéziós politikáját jellemzik. Továbbá egy olyan többszintű megközelítést mutat be, amely az EU régióinak sokféleségét hangsúlyozza, illetve azt, hogy minden térségnek sajátos jellemzők és erőforrások állnak a rendelkezésére. Ebből kifolyólag nem létezik egy univerzális megoldás a fenntartható kohézió megteremtésére. A könyv továbbá alaposan elemzi a területi kohézió eszközként való bevonását a városfejlesztésbe és a regionális tervezésbe, miközben kiemeli, hogy a területi kohézió megvalósításának eddigi gyakorlata hibás és javításra szorul. A könyv kitér arra is, hogy a 21. század új dinamikákat teremtett, amelyeket szükséges felismerni és beépíteni a területi kohéziós gyakorlatokba. Ilyenek például a digitális kapcsolattartás, digitális gazdaság, energetikai átállás, vagy a klasszikusnak tekinthető eszközök, például az Interreg és/vagy az ETT-k, történelmi sebek begyógyításában, és a koronavírus idején zajló határlezárásokban játszott szerepének meghatározása.

Ocskay Gyula (a CESCI főtitkára) és James W. Scott (a CESCI évkönyvének [Cross-Border Review] főszerkesztője) egy külön fejezetben foglalkoznak az ETT-ken keresztül történő régióközi kormányzás kérdéskörével. Az írók szerint az ETT-k intézményi fenntarthatósága, megbízhatósága és jogképessége jelentős hozzáadott értékként értelmezhető, ezért „az ETT-k hatékonyan hozzájárulhatnak a többnemzetiségű térségek európaizálódásához” (202.o.), egyben enyhítve a határhatást, és felértékelve a határtérség területi tőkéjét. 

Ezen túlmenően a CESCI kétszer is említésre kerül a könyvben, Martín Guillermo-Ramírez a területi együttműködés európai kohézió kialakításában betöltött szerepéről szóló fejezetében. Először az ECBM eszközzel kapcsolatban említi szervezetünket, a MOT és az AEBR mint az eszköz kidolgozásában kiemelt szerepet játszó érdekeltek mellett (182.o.). A második említésben példaként hozza fel a CESCI-t, annak a gondolatnak az erősítésére, hogy egyes szervezetek, intézmények jól ismerik az európai területi kohézió nyújtotta előnyöket (184.o.).

.